Ha eljutottál idáig, az jó jel, az azt jelenti, hogy felkeltettem az érdeklődésed, és én ennek nagyon örülök. Szóval szia Mindenki, a nevem Merci, én vagyok a blog írója. Most gondolom mindenki bevág egy ilyen tipikus "youdon'tsay" fejet, segáz. A 15. évemet töltöttem idén novemberbe. Alig vártam, utáltam 14 éves lenni. Ha tehetném átugranám még a 15, 16, 17, 18at is, és egyből 19. Ah, szépálom. De ne térjünk el a témától. Veszprémben születtem, most pedig egy Veszprém melletti városkában lakok, Várpalotán. Sok emberrel ellentétben én imádom ezt a helyet. Ide köt minden. A családom, a barátaim, a sok-sok emlék. Nemis tudom mihez kezdenék, ha anyáék kitalálnák, hogy költözünk. 8 évig a Bán Aladár Általános Iskola padjait koptattam. Nem szerettem oda járni, túl szigorúak voltak az emberek, sok volt a szabály. Balatonfüredre felvételiztem, ahova fel is vettek. Nos, balatonfüred nincs olyan közel, így nem volt más választásom, koleszos lettem. Utáltamgyűlöltem és minden amit el tudtok képzelni. Először azt hittem, tetszeni fog, hogy imádni fogom és majd haza se akarok jönni, de hinni mindent lehet. 3 és fél hetet voltam ott, ezalatt a 3 és fél hét alatt, mindennél jobban vártam, hogy péntek legyen. El se tudjátok képzelni mennyire magányoskan éreztem magam a sok idegen ember között. Volt olyan, hogy két órán keresztül az egyik eldugott borospince mögött, a fülesem és a telefonom társaságában sírtam. Hiányoztak a barátaim, hiányzott a családom, hiányzott a puha ágyam, egyszerűen minden hiányzott, semmi sem volt olyan, mint itthon. De a legrosszabb az egészben az volt, hogy mindezeket nem mondhattam el senkinek, és nem vígasztalt meg senki sem. Teljesen magamra maradtam. Nem bíztam senkiben. Úgy éreztem nem vagyok oda való, hogy kinéznek a többiek, minden ok nélkül. És lehet, hogy jól is éreztem. Miután eljöttem, olyanokat kezdtek el pletykálni rólam, hogy loptam koleszból, hogy kurva vagyok, hogy kavartam az egyik sráccal. Mindez a napokban derült ki, és picit szíven is ütött, de hamar túltettem rajta magam, mert ezek mind hazugságok. Így fejeztem be a koleszos pályafutásom. Most ide járok Palotára suliba, itt minden sokkal jobb. Imádom a társaságot, legjobb barátnőm osztálytársam lett, suliból nagyon sok embert ismerek. Örülök, hogy végül így alakult. Régebben, mikor kicsi voltam, mindig állatorvos szerettem volna lenni, aztán ahogy kezdtem felnőni, meggondoltam magam. Mostmár nyomozó leszek. A legfélősebb nyomozó a világon. Hahi. Ezen kívűl még szeretnék majd modelkedéssel foglalkozni, talán egyik legnagyobb álmom, hogy model lehessek. Hát, ezt röviden az életemről, és akkor még arról, hogy milyen vagyok nem is írtam semmit.
Hangulatfüggő ember vagyok. Tudok iszonyat aranyos is lenni, megértő, olyan, aki meghallgatja az embereket és sokat mosolyog, meg tudok olyan is lenni, akit nem érdekel senki magán meg a boldogságán kívűl. Bunkó és lenéző. És van még egy hatalmas bűnöm. Mindig első látásra, külső alapján ítélek. Nagyon utálom ezt a tulajdonságomat, és erősen harcolok ellene, de szörnyen nehéz. Nincs sok barátom, összesen 10 olyan ember, akiről azt tudom mondani, hogy ők tényleg a barátaim. Najó, 15. A többi meg.. Kamubarátok. Jönnek nyalni, ha kell valami. Imádok pörögni, mindig mennék valahova, de inkább este, mint nappal. Ezzel csak az a baj, hogy anyuka nem enged, mert szerinte még túl kicsi vagyok a bulizáshoz, és nem tudok magamra vigyázni, és az a mániája, hogy biztos megdugna valaki. Mintha nem ismerne és nem tudná hogy úgyse hagynám magam. Meg amúgyse egyedül mennék, hanem a barátaimmal, akik nem éppen az én korosztályomhoz tartoznak. Itt ne az 50 éves bácsikákra gondoljatok, hanem a 19-20 éves srácokra, akik benne vannak abba a bizonyos említett 15 emberbe. De anya róluk nem tud, úgyse értené, és azt mondaná, hogy ők is csak meg akarnak dugni. De ők nem olyanok és én velük érzem jól magam. Szóval anyának nem mondhatom, hogy engedj el, majd a nagyok vigyáznak rám. Sajnos. Pedig ők tényleg vigyáznának.. Fu, hol folytassam. Eddig 3 barátom volt, ezek közül egyik se volt szerelem, az utóbbi kettőt meg is bántam. Életemben most vagyok először szerelmes, és szőrnyű érzés. Csak nemtudom eldönteni, hogy szörnyen jó vagy szörnyen rossz. Valahol középút. Főleg úgy, hogy tudom, hogy akit szeretek, annak sose leszek elég jó, és itt most nem a külsőn van a hangsúly. Sajnos. De nembaj, amíg itt van nekem, addig boldog leszek, ráérek azon gondolkodni, hogy mi lesz később. Lehet később jobb lesz minden. Sokkal jobb.. Kitudja. :)
És úristen, kisregényt írtam. Tudtam, hogy ha elkezdek írni sosem fejezem be, de ennyire azért nem számítottam. Mindegy. Szóval, ha továbbra is szívesen fogod olvasgatni az értelmetlen blogbejegyzéseimet, várlak vissza szeretettel ! :)